Mert még nincs itt és soha nem szokott késni. Persze, hogy nem szóltam, nem is gondoltam, hogy nekem kellene szólni ez ügyben :)
Mondták akkor majd ők szólnak neki. Kisvártatva megjelent a doki, lihegve az ágyamnál. Eldobott mindent és jött...
Pikk-pakk a műtőben voltam, és kaptam a gerincérzéstelenítést, először egy medikustól, de az nem sikerült, úgyhogy az altatóorvos megszúrt még egyszer. Ő már ügyesebb volt, és máris kiterülve feküdtem a műtőasztalon. Nagyon kedves volt mindenki, az altatóorvos végig simogatta a fejemet és beszélt hozzám. Mondta, hogy mi történik éppen. Aztán hirtelen mindenki a gyomromra tehénkedett, mert Borsi nem akart kijönni.
Nagy nehezen kicsalogatták és már vitték is a készenlétben várakozó gyermekorvoshoz. Éppen kezdtem kétségbe esni, hogy miért nem hallom, hogy sír, de ekkor nyílt a műtőajtó és már hallottam is :) Mondta az altatóorvos, hogy hangszigetelt a műtő. A nőgyógyászom megköszönte a személyzetnek az együttműködést és hallottam amint azt mondja, hogy: - Ez könnyebb volt, mint gondoltam! Na egyből feleztem a hálapénzt.
Egyszer csak megjelent a szülésznő Borsival. A fejemhez hozta, és olyan közel tartotta, hogy tudtam neki puszit adni. Olyan nagyon hihetetlen volt, hogy ő az én babám.
Aztán az un őrzőbe toltak, és este felhozták hozzám Borsit és kettesbe is hagytak vele majd fél órát. Hát az vmi csúcs érzés volt. Olyan békés, nyugodt volt és érezhetően nagyon figyelt minden szavamra. Gyönyörűséges.
Másnap reggel áthelyeztek a gyermekágyra és péntekig ott dekkoltunk. Na az borzalmas pár nap volt. Undorító körülmények, utálatos személyzet, labilis lelki állapot. Brrrr
De a lényeg, hogy pénteken hazajöttünk és már 3-an voltunk, azóta is vagyunk, nagy boldogságban.
Ez édesapám kedvenc képe, a hazaérkezésünkről:
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése